Csak a nevek cserélődnek, a helyek, korok. Meg az elszenvedők. Ha visszaemlékezünk olvasmányélményeinkre, szinte minden korból találunk sóhajtozást, hogy az alapfontosságú morális törvényeink régen mennyivel többet értek és jobban működtek. Tisztesség, tisztelet, figyelmesség – miközben persze első éjszaka joga, rabszolgaság, árulás. Általában ezek a sóhajok és vágyak tárgyai mindig valami nemes helyre helyezik el a képzelet horizontján a sóhajtozót, a legritkább esetben gondolunk bele, hogy ha egy időgéppel visszamehetnénk, és mondjuk elég sokan akarnánk egyszerre felférni arra a gépre, csak nagyon keveseknek adatna meg a lehetőség szalonokba érkezni teát szürcsölve, miközben az oly nagy és nemes dolgokról diskurálhatnánk, mint szent világszabadság – a többségünk is ott lenne ezekben a szalonokban, csak épp rabszolgaként és jó esetben lehetőséget kapnánk egy kicsit jobb életre azzal, hogy mi szolgálhatjuk fel a teát azon a délutánon. Vagy hát az első éjszaka joga minket nem a jog, mint inkább a kötelesség oldaláról illetne meg. És a piramis se nekünk, hanem sokadmagunkkal általunk épülne – márha megélnénk a holnapot (mondjuk legalább a tífusz meg a pestis demokratikus volt bizonyos szempontból – mondhatnánk is, hogy a világ legdemokratikusabb intézménye még mindig a halál). Szóval hiába a múlt örökségeinek a tisztelete, ha nem tiszteljük legalább annyira a ránk örökül hagyott kulturális értékeket, hogy komolyan vegyünk azt, amit mondani akartak vele a közlőik. És vita van erről is (és miért ne? legyen, érv-ellenérv fontos, ahogy egymás megértése is az), de kétségtelenül akkor leszünk a leghűebbek a szerzői szándékhoz, ha időről időre „lefordítjuk” az aktuális mának az alapgondolatot, azaz aktualizáljuk. Kortárssá tesszük. Megkeressük azt, ami miatt nekünk fontos elmesélni egy adott történetet – jelesül közlésvágyunk akadt maguknak is, és mondandónkhoz legigazabbul pont ennek műnek a fel/bemutatása illeszkedik.
És bizony a fordítás olykor konkrétan is fordítást jelent. Vannak klasszikus szövegek, amik még mindig erősen tartják magukat archaikus voltuk ellenére (Hamlet Arany fordítása pl), s bár kapott friss, maibb szöveget a mű, használják is bizonyos előadások, mégis érdekes kontrasztot képes adni egy régebbi szöveg egy mai értelmezésnek. Benne van persze a veszély, hogy ottmaradnak olyan kifejezések és mondatfordulatok, amik nehézkességük okán inkább veszejtik a fejszét, mint amit hozzáadnak, hisz mégiscsak az érthetőség a cél, hogy együtt legyen az előadás, a játszók és közönsége arra az adott estére. Másik kérdés, hogy mikor válik egy mű szavaiban porossá? Ha túl sok az utalás a fent említett módon saját korára, kell-e, szükséges-e idefordítani az analógiát a közérthetőség végett? Ennek eldöntése természetesen mindig az adott színházra és adott alkotócsapatra hárul, ki jól, ki rosszul dönt (mármint a végeredmény minőségének szempontjából). A Katona József Színház Chicago című előadásának csapata úgy érzem jól döntött.
Minden időszaknak megvannak a maga sztárfordítói, azt hiszem, megérdemelten. Mostanság főleg Varró Dani és Závada Péter friss szövegeit hallhatjuk legtöbbször (kicsit korábban Hamvai Kornél neve volt olvasható a színlapokon, még korábban Nádasdy, Petri, Forgách), de míg Varró inkább a bravúros rímeiről és lírikusságáról volt felismerhető, addig Závada (az amúgy szintén bravúros rímekkel játszó) fordításai inkább nyersek és szikárabbak mindig. Nem csoda, hogy Székely Kriszta, a Katona frissen igazgatójává váló rendezője őt kérte fel, hogy fordítsa újra a John Kander – Fred Ebb – Bob Fosse által jegyzett híres musicalt. Azt gondolom az előadás legerősebb eleme éppen ez az új szöveg, ami egyszerre pimaszul tekint ki a mába és marad úgy a szerzők közelmúltjában, hogy azok közlői szándéka nem sérül, sőt végig megtartja az egyensúlyt e kettő között. Csibészesen friss és mulatságos egy-két szót kihallani az előadás librettójának szövetéből, amire hol rá is játszanak olykor, hol fülbevalóan alig hallható a jelenlétük. Pazar.
Másik szerethető gesztus (és általában mindig az, amikor nézőként ilyet tapasztalhatunk), ha a színház klasszikusan nem színházi tereit használják akként. Jelesül most a kicsiny kamra játszótere úgy kap meglehetősen szépvonalú mélységet (Izsák Lilitől), hogy bizonyos jelenetekre megnyitják a hátsó ajtót és az előcsarnok, ahol nézőként várakozni szoktunk (meg ugye a kabátok, pezsgők, pirosaranyos szendvicsek) végeláthatatlan kifutóvá válik, a világítástól (Baumgartner Sándor) és a füsttől, a semmiből ered és oda torkollik. Úgy tűnnek el benne a színészek, mintha még mindig mennének és mennének, ahogy pont úgy jelennek meg onnan, mintha már az olvasópróbán elindultak volna onnan hátulról (és képletesen persze ez még igaz is). Nekem, aki aznap az első sorba szorultam (színháziként azért időnként elég kényelmetlen tabudöngetésként éltem meg e tényt) kicsit kényelmetlen volt, hogy bizonyos jelenetek, amik nem a legfontosabbak, de mégis, én szeretem rajtatartani a nagy egészen, a hátam megett, a második és harmadik sor között történtek, onnantól felfelé minden bizonnyal komplexebb volt az élmény. Hát igen, jó helyre kell ülni kérem szépen.
Hogy egy másik darabjából idézzek a triumvirátusnak, a zenekar is gyönyörű („even the orchestra is beautiful”). Feszesek és pontosak, nem könnyű muzsika, a tempó és a ritmusképlet egy nagyon egybetartott bandát igényel, a friss akadémista (ezúton és innen is gratulálok hozzá) Dinyés Dániel elvégezte a reá hárult zenei vezetői feladatot. Nagyon jó hallgatni őket, iszonyatosan korszerű lett ez az amúgy se poros és unalmas zene.
A belengedező korszellemhez Pattantyus Dóra tette hozzá a magáét, hiszen a jelmezek az itt-ott harsány színeivel egészségesen ellensúlyozták a minimalista tér monokrómját, mindig jó látni, mikor az alkotók kommunikálnak egymással és még ugyanazt a nyelvet is beszélik (alkotótársam és barátom, Bati Nikivel olvadó csodálattal adóztunk Velma – Rezes Judit zokniszínéért, de nagyon szerettem még Pálmai Hanna gyönyörű harangalakú kordbársony egyberuháját is). És azt is, amikor úgy mernek színeket használni, hogy azok bár harsányak, mégse sokak együtt.
És akkor a végén hadd írjak még a színészekről, elvégre velük vitetjük estéről-estére a bőrüket. Az nem volt kérdés, hogy a Katona képességei megugortatják ezt a lécet. Hogy a színház erejében bőséggel benne van ez a zenés előadás, és még a környezetre is tud reagálni a bemutatásával. Mert kérdezhetnénk, hogy miért ezt, miért most, de láthatóan-hallhatóan nem sikerült az emberiségnek jobb irányba elmozdulni a darab keletkezésének ideje óta (1975), most is pont ugyanúgy vannak celebek, a média pont ugyanolyan durván torzít és manipulál, megrág és kiköp, a politikusok azóta se lettek kevésbé érdekvezéreltek és hatalomfüggők. Talán csak annyit sikerült előrébb lépni, hogy a nők nem annyira tárgyiasíthatóak ma már, mint akkor. Kivéve persze azokat a helyzeteket, amikor ők maguk teszik meg ezt, neveltetés vagy épp kulturális gyökereik okán. De azért itt is van még szidoloznivaló bőven.
Az ifjú Pásztor Dániel már nem lep meg (azon már túlestünk), ragyogó tehetséggel bújik ki és be, gazdag játékossággal és csibészül hozza a konferanszié kívülállóságát, majd pimasz hirtelenséggel ugrik be egy épp továbbgördítő szerepbe – igazi kaméleon tud lenni ezen az estén. Ahogy Mentes Júlia is szerethetően zavart csitri és undok celeb, pökhendi díva, manipulatív társ. Neki nem a jelmeze lett színes, hanem a skála, amit be kell járjon és azt hiszem ezt elég jól meg is teszi.
Nagyon szerettem azt a jelenetet, amikor Morton mama (Jordán Adél) és Velma (Rezes Judit) duzzogva tromfol egymásra az elveszett style-ról, a pofátlan következő nemzedékről, akiknek mindez smafu, mint valami két öregasszony a zserbóban (vagy ugye pont, mint azok a régivágású politikusok, akik, ha úgy hozta, megölték egymást, ellenfelet, barátot egyaránt, de legalább ők szemtől szembe, nem úgy, mint ezek a yuppik, akik hátulról, mellbe, elvtelenül). Csak ugye a börtön nem a zserbó, ahogy ők is elítélt bűnözők (és már rég nem kiskorúak – sic!). Ezért is különösen vicces, ahogy nyavalyognak a nagyvonalúság hiányáról. Különös élcet ad a jelenetnek, hogy míg korábban ők voltak a Katona fiataljai, mára „nyakukra nőtt” a Pásztor Daniék nemzedéke, akik pont ugyanúgy akarnak harapni, mint ahogy egykor ők. Csakhogy ez itt a Katona, többhanyadik korszaka, többhanyadik újgenerációjával, úgy vannak és voltak mindig is, hogy ők így együtt a Katona. Hogy pont akkor és pont annyira tudnak jó style-érzékkel hátrébb lépni, hogy amikor kell, azért belépjenek a fénykörbe, harapásképesen.
Béres Bence, mint „Mr. Celofán” bamba együgyűséggel botorkálja végig az előadást, az ő képességeit is pontosan tudjuk, ismerjük, ha most láttam volna először, biztosan kíváncsi lennék (ahogy amúgy vagyok is) rá máskor, más szerepekben. Tasnádi Bence pofátlan manipulátor, neonsárga(?zöld? – színtévesztő vagyok, bocs) kétsoros öltönyében (finom visszautalás a hetvenes évekre) végiglazázza/kígyózza a lányok történetét. Jól áll neki mindkettő (az öltöny meg a szerep).
Maga a történet, mint a legtöbb musical kevés lehetőséget ad a színészeknek igazi jellemfejlődést ábrázolni vagy akár mélyebbre menni a szerepekben, villanásnyi időre engedi be a középpontba a szereplőket, itt és most kell megmutatni, ki mit tud. Igen, pont, mint egy lokálban, pont, mint annak egy esztrádműsorában. Szkeccsről szkeccsre haladunk előre, viszi az eseményeket a sodró, feszes zene, az ehhez készített koreográfia (Gergye Krisztián), amit eléggé határozottan és emlékezetesen lerakott Bob Fosse anno, nehéz vele versenyre kelni, most is kicsit olyan, mint egy újrabootolt és felfrissített Kabaré (tudom, az egy másik, de az is Fosse, akárcsak a Mindhalálig zene – írhattam volna azt is), erős tánckarral, fúzióban a katonások és vendégeik – the girls are beautiful.
Mit írhatnék még? Meg kell nézni. Hiszen egy erős formaérzékkel játszó mű erős formaérzékkel bíró társulattal, ha találkozik, az mindenképp sokat várt, de ritkán látott esemény. És a Katonában most tagadhatatlanul esemény van.
Az előadásról a fényképeket Wertán Botond készítette.
Az előadás oldala: https://katonajozsefszinhaz.hu/eloadasok/bemutatok/43977-chicago
Szabi