Novemberhez képest elég hideg volt délután négy órakor. Már több mint 10 perce vártam őt, de sehol semmi. Mindenféle gondolat keringett a fejemben. Biztos, hogy most szombatot beszéltünk meg? Lehet elfelejtette? Mi van ha csak felültetett és nem is gondolta komolyan. Hirtelen megcsörrent a telefonom.
-Szia, te merre vagy, egy ideje itt állok a bejáratnál, késel?
-Hello, én is itt állok előtte.
Először azt hittem, hogy nem ismertük meg egymást, persze ez nem így történt, csak a korcsolyapályának két bejárata van. Mindketten máshol álltunk, még szerencse, hogy felhívott, bár azt nem tudom honnan tudta a számom.
Egyikünk sem volt egy korcsolya bajnok, de legalább az eséseken jót nevettünk. Szerettem vele lenni, mindig megnevetettet vagy mosolyt csalt az arcomra. Lehetett vele bármiről beszélni, s amiben nem értettünk egyet, abban jó volt vele vitatkozni…
Ő elég hamar ráérzett a technikára — segíteni akart nekem is, ezért megfogta a kezem. Tudjátok, van az a pillantás, amihez nem kellenek szavak. Amikor a másik szemébe nézel miközben rád mosolyog. Érzed, hogy mi jár a fejébe.
De nekem, ezt a nézést is sikerült félre értelmeznem….
Ódri
