A tyúk volt előbb, vagy a tojás

A festmények és a versek kapcsolatáról kérdeztem őt, a sorrend érdekelt a legjobban: vajon melyik született előbb, a kép vagy a szó, és melyik lett válasz a másikra, vagy talán mindkettő csak kérdés volt? Elmondta, hogy ez az egész tizenöt év alatt formálódott, mint egy párbeszéd, ami néha elakad, néha újraindul. Hol egy vers hívta elő a képet, hol meg a festmény adott új értelmet a rímeknek. Kérdések és válaszok váltották egymást, mintha két nyelv próbálná ugyanazt a gondolatot megközelíteni.

A bemutatáskor ehhez a párbeszédhez valami új is társult, egy felületi réteg, vagy inkább szerepkör. A színésznők megszólaltatták a szövegeket és ezzel az egész történet hirtelen élővé vált. Egy új dimenzió nyílt meg. A képek és a versek nemcsak egymással beszélgettek, hanem a térrel, a nézővel, velem is. Néha közelebb vittek a motívumokhoz, máskor meg csak még több kérdést hagytak bennem.

Ki fejezi be a művet?

Amikor az utolsó ecsetvonás is a helyére kerül, a mű látszólag kész. De tényleg ekkor válik teljessé? A vásznon a színek és formák még csak lehetőségek, valami kezdetei, amik értelmet keresnek. A palettán túl mindig marad valami hiány, valami, amit nem lehet befejezni.

A kiállítás különlegessége talán éppen ebben rejlik. A festmények és a versek nem lezárt tények, hanem egymásra reagáló gondolatok, mint egy végtelen beszélgetés. Hol a kép hívja elő a szöveget, hol a szöveg fest új réteget. A színésznők hangja közben új életet lehel a szavakba, a képek meg mintha lélegeznének. Így a mű már nemcsak a festőé vagy a költőé, hanem valahogy mindenkié, aki részt vesz benne.

Talán a mű igazi befejezése nem a műteremben történik. A jelentés akkor áll össze, amikor valaki megáll előtte, elolvassa a verset, és a saját gondolatait is belekeveri. Akkor lesz a néző is része a történetnek, csendes, de fontos része. A mű nem zárul le, hanem tovább él minden tekintetben, amely újraértelmezi.

A képek előtt állva egy idő után nehéz eldönteni, ki néz kit. A vásznak csendje nem üres, inkább olyan, mint egy elfelejtett lélegzet. Mintha minden tekintet egy kimondatlan kérdést tenne fel. Ahogy tovább néztem, úgy éreztem, a történet már nem a pince falain van, hanem bennem folytatódik, bennünk, akik nézzük.

Az írisz tükrében kirajzolódik egy árnyék, egy ismerős alak. Először azt hittem a tükörképemmel állok szemben.

Ahogy tovább néztem megjelent mellettem számtalan arc.

Talán mindannyian ugyanazt az alakot keressük a saját tekintetünkben.

A kiállítás oldala: https://hajnaliharmas.hu/apernegy/

Lilla