Nagy popcorn menü

Hatalmas tárgyalóasztal mikrofonokkal a színpad közepén, oldalt rogyásig tömött büfé, szembe vele zongora, szóval majdnem minden adott, ami egy nemzetek közti párbeszédet megkönnyíthet. Szükség is van rá, mert a helyzet nem egyszerű. A görög Heléna unalmas óráiban megszökött Párizzsal, Trója hercegével, de a görögök számot tartanak rá, olyannyira, hogy ha nem szolgáltatják nekik vissza, akkor háborút indítanak. Éppen ezt a háborút szeretné Hektor, Trója hadvezére elkerülni, de ezzel a szándékával még otthon is kisebbségben van. Így kezdődik az Örkény, Trójában nem lesz háború című új bemutatója, a folytatást pedig mindannyian tudjuk, de végig reméljük, hogy párhuzamos valóságba keveredhetünk és sikerül megúszni az elkerülhetetlent.

A Nouvelle Vague, Richard Linklater filmje dialógusba lép Godard „Breathless” című filmnyelvével. Az alkotói folyamat kezdeti bizonytalanságába, a spontán inspiráció nyugodt várakozásába kapunk betekintést. A negyedik fal áttörésével visszaránt az 1960-as évekbe, Párizs utcáira. Valóban képes újat mutatni, vagy inkább tisztelgés marad?

Ez azért nem olyan jó hír annak, aki úgy dönt, hogy megnézi az Örkény Színház pénteken bemutatott, Országkórus című előadását a Merlinben, mert abban háromszor szembesítik a nézőt Magyarország rögvalóságával a gyermekvállalás és a gyermeknemzés terén – méghozzá háromféle interpretációban.

A FUGÁ-ba szeretek csak úgy betévedni, mert valahogy mindig történik valami meglepő. Aznap este sem tudtam pontosan, mit keresek, vagy hogy egyáltalán keresek e valamit, de valamit mégis megtaláltam. Direkt
nem olvastam utána a kiállításnak, mert szeretem, ha a dolgok maguktól történnek, ha a meglepetés maga az élmény. Amikor beléptem, valami furcsa, szinte zavarba ejtő érzés fogott el. A képek nem engedtek pislogni, mintha figyelnének engem is, a gondolataim is. A képek mellé társuló verseket olvasva zavarosabbak lettek a
kérdéseim. Ekkor megszólított a képek festője, Laár Balázs.

Várszegi Joe fotói

Szeretem, amikor egy könyvet jó kézbe venni. Ahogy a borító már szól hozzám.

Mind megöregszünk. Ez a tény – túl a hétköznapiságán és közhelyszerűségén se innen – mindannyiunkat elér, így aztán azokat az alkotókat se kíméli, akikkel együtt nőttünk fel, a köztünk feszülő plusz/mínusz időtáv folyamatos megléte mellett együtt is öregedtünk, és mivel magunkon kevésbé vagyunk ezt észre venni (hiúságból vagy némi önbecsapással – ez alól persze kivételek azon embertársaink, lett légyenek akármelyik genderkategóriába tartozóak is, akik az idő múlásában a test öregedését, az egykor volt ifjúság elvesztését látják és láttatják bele görcsösen), de így vagy úgy, mégiscsak mind, közösen robogunk vagy (a szerencsésebbek) cammogunk az elmúlás felé.

Kedves Eszter,

Adventi sajtóvetítés

Várszegi Joe járt a fotóspróbán Az előadás hivatalos oldala: https://orlaiprodukcio.hu/eloadas/a-boldogsag-titka-200

Várszegi Joe fényképei az előadásról

Nagy tréfamester az idő. Hiába múlik, bizonyos dolgokon nem venni észre. Vagy nem nagyon akarjuk észrevenni, hogy „bár a szekér halad”, minket, akik rajta ülnünk, a vele való együtt haladás vakká tesz a szekér amortizációját illetőleg. Anyukámnak mondom mindig, hogy értem én, hogy a köztünk lévő időtávolság állandó, ezen oknál fogva én még mindig az ő kicsi fiúcskája vagyok, ám közben én túl az ötvenen, ő meg túl azon, hogy udvariatlan legyek leírni az annyit (de azért, na. Hála neki, mégiscsak volt gyerekszobám).