Nagy tréfamester az idő. Hiába múlik, bizonyos dolgokon nem venni észre. Vagy nem nagyon akarjuk észrevenni, hogy „bár a szekér halad”, minket, akik rajta ülnünk, a vele való együtt haladás vakká tesz a szekér amortizációját illetőleg. Anyukámnak mondom mindig, hogy értem én, hogy a köztünk lévő időtávolság állandó, ezen oknál fogva én még mindig az ő kicsi fiúcskája vagyok, ám közben én túl az ötvenen, ő meg túl azon, hogy udvariatlan legyek leírni az annyit (de azért, na. Hála neki, mégiscsak volt gyerekszobám).

Nagyon sok mindennek kell megtörténnie, hogy egy film jó legyen. Nyilván vannak szakmai kritériumok, aminek nem árt megfelelni, és persze az se baj, ha végig szerencsecsillagoktól vibráló égboltozat borítja be a filmkészítés teljes folyamatát (ami persze nem feltétlenül szükséges feltétel, de tényleg jól tud jönni), de alapvetően minden ott kezdődik (és bizony végződik), hogy beszélni akar hozzám. Hozzám, nekünk.

Milyen érzés lehet, ha már a saját feleségedben sem bízhatsz? És itt most nem a szokványos féltékenykedésről van szó, hanem egy olyan helyzetről, amikor mindketten ügynökök vagytok.
Ha nem adhatsz ki információkat a munkádról, csak ennyit mondhatsz: FEKETE TÁSKA. És a beszélgetés ezzel véget is ér.