Honnantól színház a színház? Mikortól mondhatjuk, hogy nem puszta dialógusok/monológok egymásutánja, egy regény fejből-hangoskönyve élőben? Vagy megfordítva: ha látszólag puszta dialógusok/monológok egymásutánja, egy regény fejből-hangoskönyve élőben az lehet-e már színház? Ha a drámai konfliktus nem szituációkra feszül fel, hanem a szöveg-a-szövegre rakódik egymásra az ellentét? Hol húzódik a színházi játszhatóság határa?
Várszegi Joe járt a fotóspróbán Az előadás hivatalos oldala: https://orlaiprodukcio.hu/eloadas/a-boldogsag-titka-200
A kiállítás különleges pillanat, hiszen az alkotó végre találkozik a közönséggel, és kiderül, átmentek-e azok az üzenetek, amelyeket a képek hordoznak. Úgy gondolom, hogy Kevének ez remekül sikerült!
Lehet Rozival kellett volna megnézni. A brutalistát közösen néztük meg. Az is két részes.
Tóvaj Rozáliának kiállítása van Párizsban, amihez kapcsolódóan egy workshopot is tartott.
Az idei évad is jól kezdődik, mint a tavalyi. Legalábbis nekem. Szintén egy monodrámával.
Nagy tréfamester az idő. Hiába múlik, bizonyos dolgokon nem venni észre. Vagy nem nagyon akarjuk észrevenni, hogy „bár a szekér halad”, minket, akik rajta ülnünk, a vele való együtt haladás vakká tesz a szekér amortizációját illetőleg. Anyukámnak mondom mindig, hogy értem én, hogy a köztünk lévő időtávolság állandó, ezen oknál fogva én még mindig az ő kicsi fiúcskája vagyok, ám közben én túl az ötvenen, ő meg túl azon, hogy udvariatlan legyek leírni az annyit (de azért, na. Hála neki, mégiscsak volt gyerekszobám).
Kemény Pétert régóta ismerem, szeretem a szemléletét és a dolgait is – ahogy használja a fatüzes kemencét. Nem szokott kiállítani – tényleg jó, hogy Barabásék, a galéria tulajdonosai rávették erre.
